A IV. HENRIK RENDEZŐJE: STEFANO DE LUCA

 – Meséljen önmagáról!

– Nápolyban születtem, Dél-Olaszországban. Nagyon szerencsés vagyok, mert egy nagy mester, Giorgio Strehler iskolájában tanulhattam színészetet. Később rájöttem, hogy nem színész akarok lenni, én másféle ember vagyok. Ez nehéz döntés volt, de a saját utamat akartam járni. Otthagytam Strehler színházát, a milánói Piccolo Teatrót. Brancusi, a román szobrász, Rodin tanítványa, mondta egyszer: a nagy fa nagy árnyékot vet – szerintem igaza volt. De kíváncsi voltam más nagy mesterekre is, megkerestem például Peter Brookot. Végül mégis visszamentem a Piccolóba, és megkértem Strehlert, hogy hadd legyek az asszisztense.

Később rengeteget utaztam, tanítottam Magyarországon, Németországban, Francia- és Olaszországban. Ezt nagyon szerettem, mert segít a rendezői munkámban is. Színészként már csak ritkán dolgozom. De hasznos, hogy tudom, mi játszódik le egy színészben.

A IV. Henrik bemutatója után Romániában rendezek. Strehler világhírű előadásának, a Két úr szolgájá-nak (amely múlt évadban járt Budapesten is), én voltam a segédrendezője; a mai napig rengeteg meghívást kapunk a világ minden tájáról. Haza, Olaszországba csak május elején jutok. Mostanában ilyen az életem.

– Tolmácson keresztül beszél a színészekhez. Milyen így dolgozni?

– Ez nem nehezíti a munkámat, de kevésbé tudom ellenőrizni, hogy a színészek miképpen fejezik ki az érzelmeket és gondolatokat a nyelven keresztül. A magyar nyelv zenéjét sem érzem (eléggé). Ezért minden pillanatban résen kell lennem, hogy a szöveggel tényleg ösztönzik-e egymást a színészek. Pontosan tudom, amikor ez nem történik meg. Hozzászoktam ehhez – már több nyelven rendeztem.

– Hogyan jutott el Magyarországra?

– Régebben Strehler volt az Európai Színházak Uniójának vezetője. Az évek során sok lehetőséget kaptam:  utazhattam és dolgozhattam az unió országaiban. Nagyon szerettem ezeket a munkákat. Így kerültem Budapestre, Csehov Platonovján dolgoztunk a Színművészeti Egyetemen: Csányi Sanyival és osztálytársaival, Lengyel Tamással, Hámori Gabival, Bodó Viktorral akkor találkoztam először. Néhány évvel később visszahívtak, és megcsináltuk Euripidész Alkésztiszét, amit meghívtak a pécsi színházi fesztiválra.

– Mi a legfontosabb Önnek Pirandello darabjában?

– Arról szól, hogy mi a valóság, és mi nem az, és hogy vajon mi az idő mint fogalom. Ez nagyon filozofikusnak hangzik, pedig egészen konkrét. Minden reggel el kell döntenünk, mit tegyünk az időnkkel. Élni, szeretni, gyűlölni – minderre egy adott idő áll a rendelkezésünkre. Ha ezt az időt elpazaroljuk, akkor elpazaroltuk az életünket is, nem mehetünk vissza, nincs második lehetőség. Henrik megpróbál egy ilyen második lehetőséget teremteni.

A másik, ami nagyon lényeges számomra ebben a darabban, hogy a művészetről szól mint módszerről, ami segít az embereknek megbirkózni a valósággal. A művészeten keresztül rájöhetünk, mit is kezdjünk az élettel.

Remélem, hogy akik megnézik majd a IV. Henriket, elgondolkoznak a saját életükön, esetleg egy kicsit másként, mint ahogy addig tették. Ezt akarja Pirandello. Kérdés, hogy mi képesek vagyunk-e erre.

 

Intervista a cura Vamos Anna. Radnoti Szinház.